74 év után mutatkozott be újra a magyar foci csúcsán a XXII. kerület focicsapata. A hétfő esti meccs telt házas lett, a nézők kedvét pedig az sem tudta elrontani, hogy bokáig érő vízben kellett kimászniuk a stadionból. Megnéztük a budafoki fociünnepet.
A budapesti foci a történelem nagy részében egyet jelentett a pesti focival: Budának utoljára első osztályú csapata az 1990-es években volt egy rövid ideig (a III. kerület), a Budafok pedig konkrétan utoljára 1945-ben egyetlen szezon erejéig került az NB I.-be. Abban az egy szezonban viszont az a bizonyos Sebes Gusztáv volt klub edzője, aki a tizedik helyen kiesett Budafokról távozva három évvel később lett az azóta csak Aranycsapatként ismert magyar válogatott szövetségi kapitánya, de megfordult itt Mészöly Kálmán is, aki természetesen a mostani meccset is megtekintette.
Úgyhogy bármennyire is jó lenne kimondani, a Budafok története nem pontosan ugyanaz, mint a debütálásukra hétfő este ellenfélként érkező Kisvárdáé: utóbbi csapatba beleszeretett az egykori fejlesztési miniszter Seszták Miklós, aki 2017-ben még Magyarország legbefolyásosabb emberei közé tartozott.
Nyilván nem tett rosszat a klubnak Jakab, de felfutáshoz szükséges pénzt ezúttal nem a szokásos tao-zsebből rángatták ki, hanem egy új tulajdonossal érkezett: ő a parkolóházak üzemeltetéséből meggazdagodott Bélteky Róbert, a magyar–ausztrál üzletember, aki valamiért Melbourne-ben gondolta úgy, itt az ideje beszállni a magyar fociba, de mivel nem első osztályban gondolkozott, az akkor még a budapesti bajnokságban szereplő Budafok lett az övé, hogy aztán öt év alatt négy osztály ugorva kerüljenek be a magyar elitbe.
Bár Bélteky outsidernek tűnhet a magyar futball élén azzal, hogy soha nem volt pozíciója a kormányban, fociban hasonló elveket vall, mint Orbán Viktor: nem üzleti befektetésként tekint rá.
Tehát a Budafok kicsit úgy aránylik a NER-focihoz, mint Magyarország a demokráciához: bizonyos elemei egyértelműen felfedezhetők benne, de azért vannak eltérések a hagyományostól. Például az, hogy ez érdekli az embereket: a hétfő este összegyűlt nagyjából 2000 néző meg is töltötte a stadionépítési láz idején szinte üdítően ható egyszerű kockalelátókat, amiknek köszönhetően sokkal inkább emlékeztet a Budafok bemutatkozása olyan szép emlékű NB I.-es meneteket, mint a Tiszakécskéé, vagy persze a Stadler FC-é.
A belépésen túljutva is megkaphattuk a hagyományos futballélményt: a lehangolóan üres magas lelátók helyett a háttérből kikandikáló fákat és a külvárosi házakat, a pályán pedig az unalmas külföldiek helyett több ismerős nevet lehetett találni. Azért ismerősök, mert a Budafok keretében több olyan is feltűnik, aki nem is olyan régen még a Nemzeti Sportban a magyar futball következő nagy ígéretének volt mondva: például az egyszeres válogatott Filkor Attila, aki majdnem tízévnyi olaszországi vergődés után tért haza 2016-ban, hogy utána két szezon alatt összesen alig húsz meccset játsszon. Ő aztán Újpesten is hét meccsig jutott, majd egy rosszul sikerült gyirmóti szereplés után Budafokon lelt otthonra.
De ismerős lehet Mervó Bence neve is, aki még U20-as válogatottként lett ismert 2015-ben, az ő karrierjét sérülések vitték félre, és ne feledkezzünk meg az idén megszerzett Zsóri Dánielről sem, aki 2019 februárjában még Puskás-díjas gólt lőtt a Fradinak, a köztévé azt is kiemelte, hogy még Messinél is nagyobb volt az a gól, és pár hétig róla szólt minden. Kezdő hármuk közül ugyanakkor csak Filkor volt, Mervó továbbra sem kerettag, Zsóri pedig a második félidő közepén csereként állt be.
Ahogy mindenki elfoglalta a helyét, megvette a kihajthatós asztalról árult emléksálját, kicsi tovább mentünk vissza az időben, bár az nem teljesen tiszta, hova: a “Ki a jobb? Budafok” rigmusok ütemes skandálása alatt először a szocializmus focija született újjá, de megidéződött kicsit az 1930-as évek elképzelt kisvárosi valósága is, amikor még főleg azért volt magától értetődő program meccsre menni, mert úgysem lehet mást csinálni.
Ennek fényében nem is lepődtem meg annyira rajta, hogy a hazai szektor vécéjét egy teniszpálya mellett elsétálva kell megközelíteni, és őszintén szólva azt is borítékolni mertem volna, hogy a vécében a 20. perc környékén érkezett egyre monszunszerűbb eső miatt nem lesz villany.
Nem baj ez az eső, a sötétben úgyis lehugyoztam a lábam”
– szakadt ki a bölcsesség az egyik használóból, aki ekkor talán még nem is számított arra, hogy nemcsak a vécében, de a pályát övező bokor mögött megbúvó egyetlen pultból álló büfében sem lesz áram.
Az eső többször is felvetette amúgy is élő kérdést, alkalmas-e a budafoki pálya az első osztályra: ha azt nézzük, hogy a préselt fából készült tető tényleg csak akkor védi meg a nézőket a víztől, ha nem fúj a szél, vagy ha kiemelem, hogy a meccs végére már patakokban folyó víz miatt az egyetlen kijáraton bokáig érő vízben kellett kigázolnia a nézőknek, akkor nem. Ha viszont eszembe jut, hogy mégis csak magyar fociról van szó, akkor nagyjából indokolt az egész még akkor is, ha a 80-as évek balatoni nyaralóinak világát idéző VIP-ben Jakab mellett ülő Seszták Miklós biztosan sokkal jobb VIP-khez szokott.
A hangulatot nyilván nem tudta elrontani az eső sem, pláne úgy, hogy Kovács Dávid és Vaszicsku Gergő góljával 2-1-re nyert a diadalmas visszatérésén a Budafok az összesen egy magyarral felállt, amúgy államilag kiemelt futballakadémiát üzemeltető Kisvárda ellen. A Budafok gyors vezetés után kapta be az egyenlítő gólt (Fernando Vina talált be), a vezetést végül a nyolcvanadik percben szerezte meg Vaszicsku. Az nyilvánvaló volt, hogy az újoncokat a lelkesedés vitte, ami főleg akkor volt hasznos, amikor a medenceszerűre ázott talaj már teljesen alkalmatlanná vált a focira, hiszen ott már tényleg csak az döntött, ki akarja jobban megszerezni a felszínen úszó labdát. Hogy milyen ereje van a két csapatnak valójában, az nem ezen a meccsen derült ki. Az estét így még az se tudta elrontani, hogy többen is a vadiúj cipőjüket áztatták szét a hömpölygő vízben Budafokon hétfő este.
forrás: https://hvg.hu/sport/20200818_budafok_foci_meccs_kisvarda_belteky_robert
Vélemények